ÁMOS

Ámos /2012/

1.

Teherrel telített volt Ámos. Az adók, melyek országát terhelték lesújtották volna lelkét, ha lett volna neki olyan. A diktatúra, mely környezetét húzta gyengének bizonyult vele szemben, hiszen az Istennek nevezett teremtőerő ereje kifárasztotta a tapasztalatbimbókat, melyeknek fáj a nehézség.

Sötét árnyak takarták el az Ámos testéből kiáradni vágyó ragyogást, a parazita, mely ellepte alakját már gyermekkorában rátelepedett. Volt neki ugyanis egy kamaszodó nővére és egy homályban lebegő halandzsa nyelvjárású édesanyja, akik a harag leküzdhetetlen falát rajzolták köré. Nem is ő rá haragudtak, inkább egymást tépázták közvetlen, ami nem is csoda, hiszen egyazon féreg helyezte ivadékát mindkettejük méhébe. Csalóka volt a féreg, hosszú szőke hajat viselt, fekete szemei elnyeltek minden gondolatot. Alakja vonzó volt, ami különös, hiszen nem sűrűn érintkezett munkaeszközökkel, sőt képtelen volt bármit is felépíteni, a rombolás mestere volt ő. Valami - nevezzük Istennek- mégis elébe fújta a szerelmeket és az örömöket, melyekbe Ámos bicskája folyton beletört.

Tehát hogy volt, hogy nem volt, ki tudja, de az ivadékok felőrölték a lányok testét és nem volt férfi a közelükbe, ki megmenthette volna őket. Bár Ámos egyszer megpróbálta, eredményül ő is kapott végbelébe párat belőlük, még szerencse, hogy benne nem volt minek megfoganni. Mindenesetre a paraziták szépen lassan a harag küszöbén átléptek Ámos lelkének ajtaján is, és behálózták a testet. Innentől kezdve bárhol látták őt, csak a harag tükröződött vissza ábrázatáról, a szövevényes burkot senki nem próbálta leszaggatni róla.

Míg volt esze, sokat töprengett Ámos mivel érdemelte ő ezt ki a sorstól. Tetvek tenyésztek, dőzsöltek, örvendeztek körülötte folyton, kiknek a jóllakottság szelleme folyton megvetette az ágyat. Neki is megvetette volna, „csak lakj jól féreggel!”, mondta neki mindig, de hősünk úgy érezte, gyomra nem kompatibilis eme eledellel. Bízott benne, hogy a természet szabad, nem sújtja feleslegesen a rendszert, teremt örömöket bárki számára. Csalódnia kellett, vesztes lapot osztott számára az élet. Lelke nem fért meg tovább a levegőtlen burokban, száműzetésbe kellett, hogy meneküljön.

Fellegekben járt már a lélek, maga sem tudta pontosan hol, de mindig mély érzelmekkel gondolt vissza a testre, mely korábban otthonául szolgált. Évek múltán el is határozta, hogy meglátogatja a tetemet, melyet maga mögött hagyott, de üres volt a hely, ahonnan legutóbb elváltak. Furcsállta is ezt a lélek, de mit lehet tenni, körbejárta a világot, mely anno kilökte őt magából. Lebujok, káprázat, szemfényvesztés mindenütt, az együttérzés egyfajta álcaként jelent csak meg, a sznobok eszköze volt csupán a hiúság kényelméért. No de mit ad Isten, szembesodorja a szél Ámos testét a lelkével. Az pedig mozog… Inkább csak dülöngél. Alkohol párlat kíséri útján, veszett szukák lesik a zsebéből kipottyanó tallérokat.

Hát persze… Miért is gondolta a lélek, hogy nélküle nincs élet a testben, hisz míg ő is ott élt láthatta, hogy nem a hozzá hasonlók ereje alakítja dolgok menetét. Minden könnyebb nélküle, a lassú leépülés szabad áramlásában tobzódik a könnyedség, a boldogság, a vágy, ami színesre festi az egyszeri halandók monokróm világát.

Bánatosan húzta magára láthatatlan köpenyét a lélek és tűnt el ismét a semmiben. Tudata belefulladt könnyeibe, haragosan kereste teremtőjét, ki végbelének fuvallatából hozta őt létre; magával akarta rántani a süllyedő nihilbe. Sehol se találta, de a célállomást közben elérte. Próbálta felfogni a helyszínt ahol jár, gondolta mivel ennyire mély megtapasztalásban nem volt még része, jó lehet majd valakivel megvitatni a történéseket a későbbiekben. No de tudata már nem volt, meg különben is, a nihilben semmi sincs, ami a létezés számára felfogható. Nincs kéz, aki lenyúl, aki egyengeti utad, aki felvidít, vagy aki még mélyebbre taszít. Legkevésbé gondolat. Csak az üresség különös maszlagja, mely egy ideig fáj, majd szépen lassan megszűnik létezni.

De hopp, kicsapódott a nihilből a lélek, mint a harag a bajbajutottakból és a teste mellett találta magát megint. Gondolatai visszatértek, de mintha nem a sajátjai lettek voltak. Egy leküzdhetetlen vágy beszélt hozzá, a világ megváltását sürgette. Fenyegette dacosan, hogy ha ő nem cselekszik, akkor más sem fog, és beszakad a gát, mely a nihilt tartja. Fel is kellett vennie a léleknek a kapcsolatot a rothadó anyaggal, de nehéz dűlőre jutni egy kődarabbal. A kábult test tudattalanul űzte el őrzőjét, az utcán kiabált hangosan egymagában. „Ki vagy te?”, „Mit akarsz tőlem?”- hangoztatta. „Nézz rám! Most boldog vagyok! Ki kíváncsi a bajaidra?”- űzte el lelkét sikeresen. Ámde az nem hagyta magát, ördögi tervet szőtt a bázis visszahódítására…

Titkos vegyületet fabrikált a bódító italok molekuláiból, melyek a feje tetejére fordították a világot Ámos számára. Megnyílt így a férgek által művelt háló, de pont csak annyira, hogy a skizoid egyedek értelmes párbeszédbe elegyedhessenek. Nem is volt ez párbeszéd, inkább a lélek erőszaka, aki a tudatot kitépve tette újra meg a nihilen keresztül tartó utat, majd a döntési szabadság jogát nem kímélve újra összekovácsolódott a két megfáradt idegen. Hiszen, hol van szabadsága a pokol bugyrát megjáró léleknek, akit visszacsapnak világába, hogy változtasson életén? Ha megismered a végzeted, messze elkerülöd azt, ez nem döntés kérdése. Reflexszerűvé válik a küzdés, miszerint élni kell, élni jó. És bár Ámos is kicsinyes Istenének játékszerévé vált, de felvette újra a kesztyűt, és újból megpróbálta megnyerni a játékot a vesztes lapokkal, melyek előtte hevertek az élet asztalán…

2.

Mi ez? Fáj. Paranoia. Hol vagyok? Mi tenger ez? Test. Lélek. Donor. Élet. Nem akarom. Muszáj. Őrület. Katatónia. Egyesülés. Nem akarom. Zavar. Legyőzöm. Megőrülök. Mi ez? Vágyom. Meghalok. Már nem élek. De akkor miért? Nem tudom. Harc. Mi? Nem tudom. Ki? Mikor? Vége. Jaj. Nem. Fáj. Elveszett. Enyhül. Végre enyhül…

Ámos új napra virradt. Belevágtak szemébe a napsugarak, könny csordogált ki belőle. Nem érezte fájdalma forrását, mintha a világ kimosta volna a szennyet. Üresség lebegett Ámosba, egyfajta nihil, de a körülötte lebegő életnek titulált buborék most egyfajta nyugalmat árasztott. A test és a lélek megfeledkezett szakadásáról, egyszerűen egyfajta komfortot leltek ebbe a rothadó univerzumba. Nehéz volt mindkettejük útja, értékelni kezdték mindazt, ami világnak neveztetett. Egybeolvadtak, egyek voltak, közös céljuk lett, mégpedig az, hogy nincs. Pihenni, létezni, a kapcsolat fogalma teljesen idegen volt számukra. Egy ideig…

Éhség, erekció, frusztráció. Isten újra megtalálta hősünket és ismét kekeckedni kezdett vele. Vesztes lapokkal nem lehet csendben játszani. Így vagy úgy, de a szenvedés kijár. Ámde Ámos nem akart harcolni tovább, gondolta legjobb, ha feláll az asztaltól. Elszakadást tervezett, hitt egy szebb világban, a paradicsomban, ahol a kiáramló romboló energiáknak nincs mit elpusztítani. El is indult egy kietlen vidék felé, csak gyalogolt és gyalogolt terhét cipelve. Napok óta nem találkozott emberrel, gondolta megtalálta a tiszta lapot, ahová szépen lassan felrajzolhatja elképzelt világát.

Tiszta vizű patak folyt mellette, minden adott volt a természetes élet kiépítéséhez. Mintha a teremtő is meghátrált volna kicsit, csak belülről nyomta, külsőleg nem talált fogást. Valószínűleg érdeklődve vizsgálhatta teremtményét, vajon felül tudja őt múlni alkotás tekintetében, lehet irigykedett is kissé, vagy csak szimplán mással volt elfoglalva, egyszeri halandó nem tudhatja. Minden esetre hősünk gyümölcsfákat ültetett, faházat épített, békésen lekötötte magát. Pár hónap után mindene megvolt, sosem fázott, sosem éhezett. Egyedül az erekció kínozta, de az sem jelentett túl sok akadályt számára. Sosem lelte örömét a szexualitásban, pénisze sorvadozott, nem volt nagy fájdalom levágni azt.

Hosszasan múlatta itt így az időt magányosan, semmi nem zavarta. Teltek, múltak az évek, szépen lassan gondolatai is elhalkultak. Mintha soha nem is lettek volna érzelmei, mintha soha nem is kellett volna küzdenie. Egyfajta eufóriaként hatott mindez rá, egyértelműen ezek az évek voltak a lélek legtisztább pillanatai. Nyugalom, békesség, semmi más nem kellett a boldogsághoz. Figyelte is őt a teremtő hosszasan, eleinte büszke is volt sarjára, de mint mindenkinek, neki is voltak rosszabb pillanatai és hitetlenkedni kezdett. Felzaklatta a látvány a legnagyobbikat, nem értette tisztán fia mibenlétét, úgy gondolta ki kell ráznia helyzetéből, hogy ismét lássa, mit is művel kedvence a háza táján.

Ámos tekintetének világában, a messzeségben négyzetek kezdtek emelkedni. Hónapról-hónapra, majd napról-napra egyre több lett belőlük. Egy falu kezdett el létjogosultságot nyerni, amiből egy város kezdett kibontakozni. Hősünk meg is érezte a veszélyt, vastag falat húzott birtoka köré, gondolta megfér ő magában egyedül a messzeségben. A zárkában aztán gyökeret vetettek ismét a gondolatok és szaporán erősödni kezdtek. Ámos hosszasan figyelte a falat és közben arra gondolt, vajon mi folyik a túloldalon? Ismerős volt számára az érzés, mintha egy láthatatlan idegen tartaná rettegésben. Korábban is mindig azt kutatta, vajon mi lehet a túloldalon, de most könnyebb volt kifigyelnie a kíváncsiság tárgyát. Kisebb lyukat vájt a nehezen felhúzott falba, és csalódottan leskelődött kifelé. Belepték a férgek paradicsomát, százával masíroztak környezetében. Nem is telt el sok idő, kettő meg is jelent ajtajában és a területet követelték. A gondterhelt remete régóta nem harcolt, nem volt kétség, hogy alul marad a küzdelemben és távoznia kellett. Maga mögött hagyta gyümölcsöző paradicsomát és megpróbált újra helytállni Istene diktatúrájában.

Csakhogy a világ megváltozott, még annyira sem tudott helytállni benne, minden idegen lett számára. Gondolatai elvesztek az agyában, érzelmei elsüllyedtek szívében. Elhatározta véget vet az életének, de utoljára tisztába rakja belsejét, kiírja lelkét egy búcsúlevél formájában és nem viszi azt magával a túlvilágra.

3.

Élet, személyiség, lélek, intelligencia, kontaktus, szeretet, szépség, érzelem, erő, hatalom, szerencse, sors, önállóság, egyéniség, vágy, halál és még sorolhatnám…

Nagyjából e dolgok határozzák meg az embert. Ezek alapján érezzük magunkat jónak vagy rossznak, mások is ezek alapján ítélnek meg, ezek határozzák meg, hogy boldogak vagyunk e vagy sem. Létünknek legnagyobb hazugsága, hogy igyekszik elhitetni velünk, ezek a tulajdonságok a sajátjaink és rajtunk múlik, mit hozunk ki belőlük. Persze, ha kicsit jobban szemügyre vesszük a dolgot nyilvánvaló, hogy nincsen beleszólásunk az életünk menetébe. Az acél is izzik, miközben duzzad az ereje, küzd, szenved, harcol, de sikereit mégis a kovács munkássága határozza meg. Hiába vágyja teljességét, hogy kemény lesz e vagy eltörik, az csakis mesterén múlik.

Sajnos el vagyunk veszve. Nem csak én, mindenki. Csak valaki tisztában van vele, valaki meg kiharcolta magának, hogy elfelejthesse. Hiszünk, megfeszítjük izmainkat és igyekszünk szabadnak érezni magunkat, minél inkább magunk alá gyűrve a gondolatot, miszerint az életünk nem a mi kezünkben van. A vonalon haladva néha olyan, mintha tartanánk valamerre, mintha a kezünkben lenne a kormány. Csak csináljuk-csináljuk, amit megkövetel a „haza”, hullámzunk a libikókán, kapaszkodunk és valóban el hisszük, repülünk vagy zuhanunk.

Pedig az irányítás nem a mi kezünkben van. Megszületünk, kitudja hová, kapunk egyfajta neveltetést, aztán a gondolataink formát nyernek, kialakul velük valamiféle viszonyunk, aztán vágtázunk velük, amerre a szemünk ellát. No, de mégis ki határozza meg mindezt? Miért adatik valakinek „több” vagy „kevesebb”? Ki az, aki kiosztja nekünk ezeket a lapokat? Mert ugyan miként dönt bizonyos helyzetekbe egy csecsemő, aki számára idegen a világ és idegenek a gondolatok? Miként változtat az életén, mitől egyenlő egy száraz kenyéren nevelkedett az uralkodó fiával?

Aztán persze felcseperedünk szépen lassan és egyre több dologgal szembesülünk az élet folyamán. Kavarognak bennünk az ösztönök, szívünkben váltakoznak az érzések, fejünkben szállingóznak a gondolatok. Magukat okosnak tartó lények sajátjuknak érzik mindezt, úgy érzik, szűrik a belső energiákat, a környezetüket és az őket érő élethelyzeteket. Úgy látják ettől több az ő világuk a bajbajutottakénál, ők erősek, a többi pedig gyenge.

No, de vajon mi az, ami bennük megvan, másokba pedig nincs? Hiszen minden egyes ember a boldogság, egyfajta teljesség felé igyekszik. Egy és ugyanaz a cél, hogy van az, hogy az út mégis különböző? Mi határozza meg az utat? Mi alapján „szűrünk”? Az ösztönök, az érzések és a gondolatokkal szűrjük az ösztöneinket, az érzéseinket és a gondolatainkat… Amiket a sajátjuknak éreznek a magukat okosnak tartó emberek.

Pedig nem azok. Eme triumvirátust az életünkben szembejövő események határozzák meg. És persze gyakran úgy tűnik, képesek vagyunk ezeket kontrollálni, pedig semmi közünk hozzájuk. Egy végtelen homokos tengerparton pakolgatjuk egyesével a szemcséket, melyeket minden percben elsodor a hullám. A hullámot nevezzük véletlennek vagy sorsnak, jelen esetben teljesen mindegy. Jó esetben kedvére valóan haladunk az egyenesen, ekkor sajátunkénak érezzük lényünket, de néha megpróbálunk kitérni előle és ekkor bizony fáj a tapasztalás.

Más oldalról mitől érezhetné ezt a hármast a sajátjának az ember. Ha a sajátjaink, akkor miért léteznek a negatív gondolatok, a fájó érzések és frusztráló ösztönök. Ki az, aki önszántából teret hagy ezeknek? Ezek a dolgok csak úgy lavíroznak bennünk, nincs választásunk egy pillanatra sem. Egymásra épülnek, lineáris kapcsolatban vannak. A látszólagos döntéshelyzetekben is csak egy választásunk van mindig. Mindig az, ami a korábbiakból következik. Nem mellesleg, az életben legkevésbé ezek a nagy döntések határozzák meg örömünket vagy bánatunkat…

Innentől kezdve az erő fogalmát eleve ki lehet zárni. Van, kinek szépen görbül a hullám, az erősnek látszik és van, kinek csúnyán torzul, az a gyenge sokak szerint. Erősnek látjuk a gazdag, hatalommal bíró üzletembert, a veleszületett betegséggel rendelkezőt pedig gyengének. Pedig egy kis körültekintéssel láthatjuk, hogy az előbbi a félelmeiből táplálkozva növekszik más kárára, míg az utóbbi vért izzadva tengeti életét minden nap. A látszat pedig mindig csal.

Ami pedig személy szerint fájó, hogy a látszaton keresztül csalja el –nevezzük nevén- Istenünk a játszmát. A látszat irányítja kapcsolatunkat a külvilággal, nem a belsőnk. A látszat az, amely észrevétlenül szól bele sorsunkba és irányítja életünket. A látszat pedig aljas…

De ki is ő? Vajon ő Isten? Egy biztos, személyiséggel bír, logikus rendszer alapján irányít, melyet ember képtelen megismerni. Önző, magának való, aki ha közeledni mersz felé beléd rúg. Nem evilági út vezet hozzá, eme dimenzió kevés az eléréséhez. Minden esetre, ha elindulsz felé, ne számíts sok jóra…

A jó és a rossz fogalmával tart fogságban minket, ami eleve nem létező jelenségek csupán látszat. Egyenlő a szegény és a gazdag, egyenlő az öröm és a bánat, egyenlő az élet és a halál. Mindenkinek része van mindenből valamely módon, kinek ez adatik, kinek az. Nem ítélhető el senki halála után és élete közben sem egy olyan világban, ahol minden egy matematikai pontossággal meghatározott lánc része, éppen ezért értelmetlen a lélek küzdelme. Valaki sokáig él, valaki ideje előtt meghal, valaki saját kezűleg vet véget az életének. De az egész csak látszat. Ne is nagyon törődjetek vele. Az igazság valahol másutt kerestetik.

Sok meder ásatott már a csordogáló folyóknak. „Vágyjál és érezz!””Hallgass a szívedre!”, mondja az egyik. „Engedd el a vágyaidat! Szabadulj meg minden negatívumtól”, mondja az másik. Közben egyik esetben összeomlik az életünk és azt mondjuk, ez nem én vagyok, ez hamis próféta. Másik esetben odadob elénk egy lerágott csontot a Isten, és az ima, amit akkor mormoltunk igazsággá válik. Fénnyé, ha úgy tetszik. Pedig a világ jelentéktelen. Körülöttünk már az összes bolygó kipusztult. Mindenki itt hagyta ezt a rothadó univerzumoz, egyedül a Földbolygó hiteti el magával, hogy az élet szép, az élet maga az öröm. De mit is tehetnénk. Istenünk irányít és kápráztat, nem enged minket. Mint aggódó szülő, fél a magánytól.

Engem a hullám az öngyilkosság felé sodort. Nem fáj jobban az élet, mint neked vagy bárkinek. Nem vagyok rosszabb vagy jobb bárkinél. Ahogy ti ügyvédnek, papnak vagy csaposnak születtetek, én meghalni születtem, ezzel mutatva utat. Most viszont boldogan halok meg.

4.

Ámos ugrott, kötele elszakadt. Felbőszítette magát az Isten fia viselkedésén, nehezen viselte, hogy alattvalója fölé próbált emelkedni. Elvesztette a kontrolt a rejtőzködése felett, nyilvánvaló módokon akadályozta hősünk kísérleteit. Az ember eret próbált vágni magán, a bőre azon nyomban összeforrt. A vonat elé állt, az kisiklott a felé vezető úton. Leugrott a ház tetejéről, bokor nőtt alá. A küldetés lehetetlennek bizonyult.

Ámos korábban ilyenkor haraggal lángolt, szidta a teremtőt, megszűnt létezni a világ körülötte, de most valami más történt. Lebomlott a burok, amit a férgek szőttek rá gyermekkorában, szabadon tündökölt lelke. Nyugalom áradt ki belőle, nem voltak többé gondolatok, érzések, ösztönök, csak a tisztaság. Nem volt benne kérdés, nem tartott semerre, csak ült és az újszülött szemével vizsgálta környezetét.

A folyóparton hosszasan figyelte az energiák áramlását, nem sokat jelentettek neki. Nem vágyott, nem volt ő sehol, egyszerűen csak létezett. A víz tükörképében szemlélte Istent, arca formájában köszönt rá vissza. A test kétségbe volt esve, de most nem a meggyötört lelke fájdogált rajta, hanem a teremtőé. Ámos az arcot figyelve hatást gyakorolt a vízre és egy örvény formájába nyelte el azt. Az üresség telítődni kezdett, derű járta át. Nem érzés volt ez, inkább egyfajta létezés. Hősünk tudta mit kell tennie, kész volt a világ felszabadítására.

Nem nyomta többé az embertömeg, egy titkos dimenzión keresztül járt-kelt közöttük. A rendőrség felé vezette útja, kedélyesség lengte körül. Egy egyenruhás görnyedt az asztala mögött, mélyre ásva magát a papírok közt.

-      Feljelentést kívánok tenni. – mondta higgadtan Ámos.

-      Hallgatom. – hangzott a válasz, de a kontaktus még hiányzott. – Ki ellen?

-      Feljelentést kívánok tenni Isten ellen az emberi szabadságjog megsértése miatt.

Az egyenruhás felpillantott, majd visszatért a munkához.

-      Ugye most viccel?!

-      Úgy nézek én ki?

-      Sajnos nem… Csak hivatalos személy ellen tehet bejelentést.

-      És Isten nem az?

-      Tudtommal nem. Nincs benne a nyilvántartásban.

-      Pedig a falon fent van. – mutatott a férfi a keresztre, mely alatt ez a szöveg állt: „egy az Isten”

A rendőr letette az íróeszközt és hosszasan szemlélni kezdte rendjének bomlasztóját. Nem talált rajta fogást, ezért kitöltötték a szükséges papírokat, gondolta így hamarabb szabadul.

Természetesen, ahogy az lenni szokott híre ment az esetnek. Ritkán történnek különös dolgok a világban, egyre ritkábban, ha az megfeszített diktatúrában nyögdécsel. Történt is ez miatt, hogy elszaporodtak az újságírók Ámos háza tájékán, hiszen úgy vélte mindenki, nem lehet ő más, csak egy őrült, az olyanokat meg valahogy úgy szereti a mindenség, főleg a sajtó, ami szinte már csak miattuk tud talpon maradni. Csakhogy ez az ember egyáltalán nem akart beszélni, sőt még csak különlegesnek sem látszott. Olyan egyszerű volt ez a lény, semmit se tudott volna írni, mondani róla senki. Sokan próbálkoztak, de hát se gondolat, se érzelem, se ösztön… Ebből nem lehet megélni.

Valahogy a per híre mégis lángra kapott, vallási csoportok lázadtak ellene és álltak ki mellette, a sznob közeg filozófiai vitákat folytatott a szituáció szimbolikája körül. Fesztiválokat is szerveztek a rendezvény napjára, fanatisták ezrei gyűltek össze a bíróság előtt, mígnem mindenki legnagyobb meglepetésére Isten leszállott az égből és megjelent az esküdtek előtt.

Tündöklő paripákon érkezett, fénycsóvát húzva maga után, ahogy az a mesékben lenni szokott, ámult-bámult is a sok együgyű. Szóhoz sem jutottak, minden más kiszállt a fejükből. Egyedül Ámos mosolygott, hiszen ő látta a hiú jelenségben, hogy azt csupán a büszkesége hajtja, és aggodalommal tölti el a vereség veszélye. Persze hősünkről mindenki megfeledkezett, magáról az eseményről is, a megváltást várta a nép.

A két fél végül szembe találta magát egymással. Nem beszéltek, nem vitatkoztak, csak figyelték egymást. Megjelenésük felülölelte a két végletet, de valami mégis hasonlított bennük. Mintha egyek lettek volna, az érme két oldala. Nem tudni miről folyhatott a per, a bíró és az esküdtek le voltak blokkolva, mindenki számára érthetetlen volt az esemény. Napok teltek el, míg végül az idő meg szűnt létezni. Hirtelen a természet elcsendesült, a világmindenség megállt. Nem fújt a szél, nem csordogáltak a patakok, nem forogtak a bolygók többé. Az anyag szépen lassan meg szűnt érezni, nem volt többé olyan, hogy gondolat, érzés, ösztön. Hirtelen létezni kezdett minden. Kivéve Istent és Ámost, akik halványulni kezdtek. Szépen lassan eltűntek mind a ketten.

A valóság most egyfajta harmóniában lebeg, senki sem kívánja köszörülni azt. Hogy a pernek vajon ki az igazi győztese, döntse el ki-ki maga, Ámosnak többé se híre, se hamva. Mára biztosan egy szebb világban él, vagy ha úgy tetszik, akkor létezik, mondják a bölcsek, de szerintem, ha kegyes volt önmagához, nincs többé olyan, hogy Ámos és Isten.

Vége.